Munkából hazafelé igyekvő emberekkel megrakott villamos, kamaszosan hangos vidámság,2 lány, 3 fiú, 14-15 év, hajhúzogatós és fiú verős udvarlás, nagyszájúság, guminők és harisnya, kapaszkodón húzódzkodás, rosszalló tekintetek, nyerítés ...
 

lány: Itt kellett volna leszállnom, hogy haza menjek!!! - hangos nevetés- Akkor most már tényleg megyünk hozzátok!

fiú: Jaa, jó. Akkor telefonálok engedik-e... -válaszol kedvetlenül

A többiek nevetnek, a hangadó lány folytatja:

-De remélem a szüleid nem lesznek otthon! -mondja keményen 

-Nem, annál rosszabb -válaszolja a fiú halk hangon az eddig nevetés mámorból ocsúdva- Anyám pasija...

-Úgysem mered őket felhívni, h mehetünk-e -vágja közbe a lány még az előző hévvel, ám mikor a fiú mondata elér az agyához, nyugodt, halk hangon így folytatja:

-Tudom, Apámnak is van barátnője....

Szinte megfogható a fájdalmuk, annyira éles. Boldog gyermekkor, szép harisnyával és márkás hátizsákkal. Hiába a másodpercek múlva újra felzúgó nevetés a fiú és a lány is a búját viszi tovább. 

Haldoklik a tél a városban, sietős recézett gumitalpak tapossák a só marása elől megmenekült hófehér ékességet.
Kedves tél! Nem vagy való városba, nem vagy való a járdára, nem vagy való a padokra, nem vagy való a buszmegállókba, sem a villamos sínek közé.
Kedves tél! Te csúszol, latyakos vagy és fáznak is miattad. Te tényleg nem vagy való a városba, azt a pillanatot kivéve, amikor úgy döntesz, hogy patyolat leplet vonsz az időtlenség csodáját némi amortizációval átélő tenger kőrengetegre. Amikor a sötétből a köztéri lámpák meleg narancsa hasít csak magának és te pelyhenként vonod körénk a fehéret, mint  egy gondos festő, időt nem sajnálva, ecsetvonásonként és minden egyre szűkebb, puhább és meghittebb. 
Ez a meghittség ropog a talpad alatt; szelíden olvad az arcodon, ha égnek emeled a tekinteted és csillámporként terül szét a levegőben, ha a párkányról vagy a tenyeredből elfújod. 
Mind ketten tudjuk persze, hogy ez a varázs amiben a kipirult, hópihéktől nedves arcú gyerekek hazatérnek a szánkózásból, rövid életű, amint a realitás észre veszi, hogy éles szabályait megszegte a romantika azonnal cselekszik és mikor az éj árnyéka a nagy gömb másik felére vetül tétlenség nélkül nekilát, hogy tekintélyét visszaállítsa.
Tekintélye magával hozza a bosszankodást, hiszen ami éjjel még simogatta az ember lelkét, attól ma beázik a cipője és só marta, ázott lesz a nadrágszára és máris haldoklik a tél a városban, tapossák, ócsárolják, pedig csak manipuláció az egész, amit a realitás művel velünk.
Nézz fel a háztetőkön még édes cukormázként henyél a fehér, kis üdvözlőlapként attól a téltől, akit szeretsz.

 

 A boldogság az amit a pórázon vezetett kutya arcán látsz, amikor ruganyos léptekkel és vidám elégedettséggel szökdécsel a harmatot lesöpörve az útszéli gazról, majd mindebbe a jóba belefeledkezve feltekeri a gazdáját a hirdető oszlopra.

 Ma a Budafoki Borfesztivál forgatagában, ahol a rusztikus lacikonyhákból áradó illatok sokasága ping-pongozik az ember fejével a boros poharakkal nyomakodó óriás tömeg egyik már kapatos tagjának szájából esett ki a nap mondata:
NEM LÁTOTT ILYET NOÉ SEM MIÓTA KISZÁLLT A BÁRKÁBÓL.....
Ritka finom szófordulat arra, hogy k. nagy a tömeg, igaz?

 A Feneketlen tónál lévő padokkal körülvett asztalokon 60+ -os férfiak snapszeroztak 10, 50-es tétekben, kockás abroszokon, én pedig nagy késztetést éreztem beszállni. Az erről szőtt gondolataim buborékát kamasz srácok pukkasztották, amikor az egyik a fent leírt látványra csak annyit mondott: "A magyar Las Vegas".
Ezen én akkorát mosolyogtam, hogy a füleim is lepattantak és a fűben kellett őket keresnem hosszasan...