Haldoklik a tél a városban, sietős recézett gumitalpak tapossák a só marása elől megmenekült hófehér ékességet.
Kedves tél! Nem vagy való városba, nem vagy való a járdára, nem vagy való a padokra, nem vagy való a buszmegállókba, sem a villamos sínek közé.
Kedves tél! Te csúszol, latyakos vagy és fáznak is miattad. Te tényleg nem vagy való a városba, azt a pillanatot kivéve, amikor úgy döntesz, hogy patyolat leplet vonsz az időtlenség csodáját némi amortizációval átélő tenger kőrengetegre. Amikor a sötétből a köztéri lámpák meleg narancsa hasít csak magának és te pelyhenként vonod körénk a fehéret, mint egy gondos festő, időt nem sajnálva, ecsetvonásonként és minden egyre szűkebb, puhább és meghittebb.
Ez a meghittség ropog a talpad alatt; szelíden olvad az arcodon, ha égnek emeled a tekinteted és csillámporként terül szét a levegőben, ha a párkányról vagy a tenyeredből elfújod.
Mind ketten tudjuk persze, hogy ez a varázs amiben a kipirult, hópihéktől nedves arcú gyerekek hazatérnek a szánkózásból, rövid életű, amint a realitás észre veszi, hogy éles szabályait megszegte a romantika azonnal cselekszik és mikor az éj árnyéka a nagy gömb másik felére vetül tétlenség nélkül nekilát, hogy tekintélyét visszaállítsa.
Tekintélye magával hozza a bosszankodást, hiszen ami éjjel még simogatta az ember lelkét, attól ma beázik a cipője és só marta, ázott lesz a nadrágszára és máris haldoklik a tél a városban, tapossák, ócsárolják, pedig csak manipuláció az egész, amit a realitás művel velünk.
Nézz fel a háztetőkön még édes cukormázként henyél a fehér, kis üdvözlőlapként attól a téltől, akit szeretsz.
